Egy budai éjszakán történt, holdfény és susogó falevelek alatt. Régi házak, macskaköves lépcsők váltották egymást az esti képen, miközben valahonnan olyan dallamokat sodort a szél, amik visszarepítettek a charlestontól és foxtrott-tól hangos húszas évek budapesti világába. Titkos ígéretek, lopott csókok és az aszfalton kopogó magassarkú. Lengedező, térdig érő szoknya, kis táskában pihenő vörös rúzs és cigaretta...
Nincs papír, nincs toll és semmi más, ami segítene abban, hogy elrakjam a pillanatot. Csak a zene van. Kézen fogva sétálunk, cinkosan kacsintva minden szembe jövő járókelőre, aki szintén az éjszaka leple alatt szeretne haza találni. A dallam körülleng és meg akar mutatni egy nagyon fontos dolgot amellett, hogy csodaszép képet fest a pihenő utca köré. El akarja mondani, hogy egyedül ő az, aki örök és szembesíteni szeretne azzal, hogy bármikor, a legelfelejtettebb percben is előjöhet, hogy erőt adjon, vagy megtanítson emlékezni.
Nem tudjuk előre, hogy mi marad meg és nem kapunk egy következő percre sem használati utasítást. A kinyomtatott képek elveszhetnek és az adatok is egy pillanat alatt lehetnek semmivé, hiába hisszük örökké valónak azokat. Valóban az marad meg, amit el tudunk rakni a lelkünkben és amihez nem kell feltétlenül eszköz, hogy tovább adjuk. Így volt régen a népdaloknál is, melyek ma már krónikái több száz év hétköznapjainak és gondolkodásmódjának. Az emberek generációkon keresztül énekelték a jelképek közé bujtatott történeteket, amiket írástudatlanok lévén nem tudtak papírra vetni, mégis szinte minden megvan belőlük.
A nagy filmek készítésénél is kiemelt hangsúlyt kap a zenei aláfestés. Egy jól megírt szólam másodpercek alatt teszi világhírűvé az adott alkotást. A Star Wars Darth Vader's Theme-t még az is ismeri, aki sose látta a Csillagok Háborúját, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a mű anélkül is tovább tud élni és anélkül is meg tud maradni az örökölhető képzeletben, hogy hordoznia kellene a vizuális tartalmat. Anélkül is ad, hogy tudnám, mi az. Az esti dallam puszta jelenléte engedi sejtetni, milyen volt a húszas években császkálni a sötét utcán, pedig nem éltem ott és lehet nem is ismerem a mindennapjait. Csak tudom, hogy emberek, emberi érzésekkel alkották meg azokat.
A ház már nagyon közel volt, másodpercek választottak el attól, hogy hazaérve magam mögött hagyjam a szemben lakó opera énekesnő éjszakai dalát, amiben öregedő hangján adta elő minden pillanatát, amit egykor megélt. A papagáj ketrecre is felkerült a kendő és minden kezdett elcsendesedni. A dallam, ahogy bekúszott az utcára, úgy kezdett eltűnni a meleg aszfaltról, finoman meghagyva az időutazás érzését és azokat a pillanatokat, amit ismeretlenül is tovább viszek...
Hosszú csókok, meghatározó érzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.