Meglepődve ücsörögsz a biztonságos kis barlangodban, amikor döbbenten tapasztalod, hogy azok akik néha áttörik a falakat, semmi rosszat nem akarnak. Nem fogják kicserélni a berendezést és nem fogsz megfulladni az általuk behozott személyes tárgyaktól, csak egyetlen baromi egyszerű dolog munkálkodik bennük : szeretnek téged és szeretnek veled lenni. Ezek megbolondultak?
Persze, ha nem hiszed el az más, úgy biztos csak annyit veszel észre az egészből, hogy itt van egy csapat őrült, akinek minden tetszik, amit csinálsz. Az is, amiről azt gondolod hogy semmiség. Pontosabban, főleg az. Azt veszed észre, hogy mindenhol egymásba futtok és mindenre figyelnek, amit mondasz vagy történik veled. A zavar pedig nem az "Erőben" van, hanem benned ha nem érted. Ha nem érted, miért kapod ezt a sok figyelmet, nem tudod, hogyan kerül rengeteg, látszólag különböző ember a környezetedbe, -akiket persze te is nagyon megszeretsz,- akkor valószínűleg te nem békültél még ki a barlangba küldött kis alakkal, annak ellenére, hogy régen ki akart már szabadulni.
Először csak furcsa, hogy nem te választottad őket hanem ők találtak valahol rá az esőben, leszegett fejjel mászkáló emberre, aki a többi szürke lénnyel ellentétben sárga kabátban járkált és észre se vette, hogy elmegy mellette a kék, a piros és vagy ezer szín, ami már önmagában is felszabadító és érdekes. A meglepetés ereje pedig akkora, hogy elkezdesz abban kételkedni, vajon miért akartál megfelelni a csupán feketéből és fehérből álló lelkeknek, akik eltakarták előled a többi árnyalatot. Hibáztatni kezdesz és valahol hibás vagy. A szellem ezzel már ki is szabadult a lámpásból, de egyelőre annyira gyenge, hogy csak haladsz vele az árral.
Aztán mintha abba maradna. Ők továbbra is ott vannak, de valahogy nem ostromolnak annyira. Talán visszajelzésre várnak, miközben nem tudod, mit tegyél. Legyél egyszerű és csak öleld meg őket? Vagy készíts nekik valamit? Fogalmad sincs. Az egyik túl kevésnek tűnik ahhoz, hogy megköszönd, míg a másik már talán túl soknak hat. Úgyhogy egy darabig nem csinálsz semmit, ami csak ront a helyzeten és az a vége, hogy nem tudnak veled mit kezdeni. Nem értik, hogy az, ami számukra természetes, neked miért nem az és elkezdenéd magyarázni, de valahogy fölösleges az egész. Csak véded magad a vidámságoddal és a látszólagos közvetlenségeddel, miközben folyamatosan azon agyalsz, vajon mi is lehetne a következő lépés.
Ilyenkor hatalmas a hiba lehetőség. Elszalasztasz embereket, miközben mások félre értenek, mert már annyira sokat beszélsz hozzájuk. Helyezkedsz, keresed a határokat, amik között újra természetesen mozoghatsz. Közben hónapok telnek el, de neked szükséged van ennyi időre, hogy újra értékeld a körülötted levő világot és elfogadd magad benne. Megkeresd, ki vagy, megtaláld a saját nyelvezeted és végre szabadon fejezhesd ki magad negatív impulzusok, közhelyek és sok más dolog nélkül, hogy végre rájöjj, nem te voltál a rossz, csak a hely és a közeg nem volt egyáltalán a tied.
Szépen lassan tisztul a kép és már nem is érted, miért nem a saját színeidet kerested meg az ezer árnyalatú szivárványon, hogyan keverhettél a festményre olyanokból, amik sosem tartoztak hozzád és pláne, hogyan hagyhattad, hogy más feléd bővítse a korlátait, amik között nem is tudtál és nem is akartál mozogni. Elemedben vagy és elkezdesz megvalósítani ezer éve tervezett dolgokat, amik most már valahogy egyre jobban mennek. Pusztán azzal, hogy elfogadod és elkezded megadni a szeretet...
a szivárványon:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.