Kávéval a kezünkben szaladunk el a hírek felett, majd napközben elveszünk a rengeteg tartalom közt és elfelejtjük, hogy azon a Földön, ahol egy eszközzel mindenhova elláthatunk, milyen történetek vannak. Mit él át az az ember, aki szemtanúja egy ritka természeti szépségnek és hogyan küzd az életéért más valaki a földig rombolt világ omladozó falai közt. Majd megállunk egy pillanatra és megnézzük, melyik fotós volt "elég közel"...
Robert Capa zseniálisan elkapott pillanata volt az egyik első igazi sajtófotó, amit rengeteg remekbe szabott momentum követett, míg 61 évvel ezelőtt először megrendezték a World Press Photo kiállítást, mely kiemelt figyelmet kap mindenféle hirdetés nélkül is több országban. Olyan az egész, mintha elénk kerülne egy összefoglaló abból, mit is csináltunk az elmúlt évben. Egy időre nem a nagyhatalmi politika szereplői vagyunk, hanem emberek, akik emberek közt élnek a pillanat töredéke alatt összezsugorodott világban. Látjuk, ahogy a háború vagy a szegénység sújtotta országokban mi számít mindennaposnak egy otthonát vesztett család vagy egy otthont nem is ismerő ember számára.
A valóság magával ragad és művészetté válik. A pillanat az életből merevedik ki, hogy hírnökként útra keljen és olyan helyekre is eljusson, ahol el sem tudják képzelni a létezését. A valóságos perc műalkotássá lesz egy olyan környezetben, ahol nincsenek előre megálmodott gondolatok, fények, lámpák, stáb és derítő lapok. Az otthonában kel szárnyra egy szembe ragadt érzés, vagy az új színeket kapó, hátrahagyott lom. Az életet alkotó rendező ebben a pillanatban arra kéri az "operatőrt" és a "szereplőt", hogy mutassanak be minket a világnak, melyben együtt létezünk és mozgunk a legtávolabbi részecskével is.
A díjazott művek magával ragadják a közönséget és belátást adnak azokba a mindennapokba, amik tőlünk többnyire távol zajlanak. Mintha megszólítana egy másik világ és azt kérné, hogy figyeljünk rá, mert el akarja mesélni, hogy neki mi a hétköznap. Hogyan él túl olyan helyzeteket, amik az otthoni kanapén ülve ijesztőek és felfoghatatlanok. De vajon mi mit mondanánk neki? Mi lenne az, amit, ha egy afrikai faluban rendeznék meg a kiállítást ők meg akarnának mutatni? Felvállalnánk a filléres cuccokat egy ruhagyárban élő gyerek előtt úgy, ahogy ők felvállalják a legmélyebb érzelmeiket? Meg mernénk mutatni magunkat? Megmutatni, nekünk mi a könnyed szerelem és a hatalmas teher?
Ahhoz, hogy egy ennyire összekötött világban éljünk látnunk kell, észre kell vennünk a sok szépséget, amit kapunk és tudnunk kell arról is, mit teszünk mi ahhoz hozzá, hogy a képen látható ember azt érezze, ami az objektíven keresztül a vászonra kerül. El kell gondolkoznunk és mindennap úgy tennünk, hogy a földön munkálkodó folyamatok kimenetele a mi viselkedésünk hozadéka. Eltemetni egy picit a politikát, a pénzt és mindent amit hallottunk. Végre elkezdeni látni és együtt élni...
Fotók: Anuar Patjane Floriuk, William Daniels from World Press Photo Facebook
Több tudnivaló a kiállításról : ITT
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.